El Salvador naplók - 7. rész

Május 3. – Út Santa Anába, a Coatepeque-tó panorámája és egy váratlan rendőri ellenőrzés

Már tegnap kitaláltuk a hétvégi programot a többiekkel: irány Santa Ana, ahonnan másnap megmásszuk az ország legnépszerűbb vulkánját! Délnyugatra fekszik tőlünk, nagyjából 150 kilométerre, és nem csak a távolság miatt volt érdemes előre tervezni. A vulkánlátogatásnak szigorú szabályai vannak, ezért úgy döntöttünk, hogy szombaton elutazunk a közeli Santa Ana városába, ott alszunk egyet, majd vasárnap kora reggel megmásszuk a vulkánt, és még aznap visszajövünk Bambúba.

A túra maga nem vészes: 350 méter szintemelkedés kevesebb mint két óra alatt megvan. A Santa Ana nemcsak a legnépszerűbb, de a legmagasabb aktív vulkán is az országban – 2380 méter magas, és utoljára 2005-ben tört ki. Csak idegenvezetővel lehet felmenni, a túrák általában délelőtt indulnak. Fizetni kell a vezetésért és a nemzeti park belépőjéért is.

Az elmúlt napokban rám maradt a szálláskeresés: találtam egy olcsó, városközponthoz közeli hostelt. Ruben, Karina és Hagen természetesen jött, Nathan viszont kihagyta, mert már járt a vulkánnál – ő vállalta, hogy addig őrzi a farmot. És akkor jött az ötlet: Ranulfo felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival Santa Anáig. Így a 4-5 órás buszozásból kétórás autókázás lett – hatalmas segítség!

Reggel, indulás előtt a teraszon kávézgattam, amikor megláttam Karinát: a földön ült, háttal nekem, a kert felé nézett, mellette Mancs, a fekete vizsla. Annyira megfogott a jelenet, hogy megkérdeztem, lőhetek-e pár modellfotót. Az új kamerám egyszerűen lenyűgöző – éles színek, szépen elmosott háttér, mintha profi portrékat készítettem volna. Karina és Mancs természetesen remek modellek voltak.

Az úton Ranulfo bedobta, hogy nézzük meg a Coatepeque-tavat, ami pont útba esik, alig 20 kilométerre Santa Anától. Ez a krátertó több tízezer éve keletkezett egy hatalmas vulkánkitörés során – a magmakamra kiürülése után beszakadt a földkéreg, a mélyedést pedig fokozatosan töltötte fel a víz.

Másfél óra után már ott is voltunk. Ranulfo ismert pár kilátóhelyet teraszos éttermekkel – az egyikben megálltunk reggelizni, miközben a tóra nyíló csodás panorámában gyönyörködtünk, ő pedig mesélt a hely történetéről.

Santa Ana városközpontjában tett ki minket Ranulfo akinek megköszöntük a segitségét.Első dolgunk a hostel volt, ahol becsekkoltunk. Alig tíz perc séta a belvárostól, egy egyszerű, de gyönyörű, gyarmati stílusú ház volt, tágas belső udvarral és medencével. A fiúk – Hagen, Ruben és én – egy szobában kaptunk helyet, Karina pedig más női turistákkal került egy szobába.

A cuccok lerakása után indultunk felfedezni El Salvador második legnagyobb városát. Alig negyedmillióan lakják, de történelme évezredekre nyúlik vissza: a régészeti leletek szerint már a maja indiánok is lakták, a 16. században érték el a spanyolok, és bár a 18. században függetlenné vált, a városkép máig őrzi a gyarmati időszak lenyomatát. Gyönyörű templomok, színház, kormányzati épületek – mindenhol a múlt századok nyomai.

Céltalanul bolyongva bukkantunk rá egy pénzérmék múzeumára. Kicsi volt, de annál érdekesebb: a helyén egykor a pénznyomda működött. Salvador pénztörténete mellett sokat megtudtunk az országról, a kultúráról és az emberekről – bitcoinosoknak különösen aktuális élmény!

Ebéd után Hagen szeretett volna vásárolni pár ruhát, Ruben pedig ajánlott egy népszerű használtruha-láncot, a Megapacát. Húsz perc séta a belvárostól – gyalog indultunk, hogy jobban megismerjük Santa Ana igazi arcát. A belvároson kívül azonban, főleg a piacok környékén, rengeteg szemét és kosz fogadott – ez mindig rosszul esik, bármerre járok.

Az üzlet kisebb volt, mint vártuk, Hagennek így nem volt könnyű dolga. Felmerült, hogy később kártyázhatnánk a hostel udvarán, de senkinél nem volt pakli. Gondoltam, itt is árulnak – ruhák mellett volt mindenféle használt holmi, gyerekjátékok, konyhai eszközök. Találtam is kártyát, de mielőtt kifizettem, lecsekkoltam: hiányos! A kasszásnál nagyot nevettem, kértem egy másikat. Az is hiányos volt.

A nő sorra bontotta fel a paklikat, még a biztonsági őrt is behívta segíteni – hihetetlenül vicces jelenet volt. Végül az ötödik-hatodik pakli után sikerült egy teljeset találni.

Visszaértünk a hostelbe, még egy óránk volt naplementéig. Gyorsan belevetettük magunkat a medencébe – hideg volt, a nap már majdnem lebukott, de csodás érzés. Gyors száradás, átöltözés, és mivel megéheztünk, kerestünk egy pupuseriát a közelben.

Egy forgalmas helyre esett a választás, ahol szinte ipari mennyiségben készítették a pupusákat a vendégek szeme láttára. Személyenként 3-4 darabot ettünk – Doña Reina pupusája után ez volt a legfinomabb!

A hostelbe visszatérve kiültünk a teraszra kártyázni, és ahogy telt az idő, egyre többen gyűltek össze. Kiderült: élő karaoke lesz az udvaron! Volt, aki tehetségesen énekelt, volt, aki kevésbé – de a hangulat remek volt. Sangriát rendeltünk a bárból, félretettük a kártyát, és élveztük a zenét.

Lassan éjfél lett, amikor egyenruhás rendőrök léptek be az udvarra. A zene elhalkult, sokan megdöbbentek – mi arra tippeltünk, hogy csendháborítás miatt jöttek. De megnyugtattak mindenkit: csak egy véletlenszerű biztonsági ellenőrzés.

Bukele elnök óta sokkal több rendőr van az utcákon, és mivel jól megvannak fizetve, nem korruptak. Átadtuk az útleveleinket, gyors ellenőrzés után visszakaptuk, és a rendőrök távoztak. Mi pedig megkönnyebbülve folytattuk az estét.

Május 4. – A Santa Ana vulkán krátere és a hazajutás kalandos vége

Reggel hét előtt már úton voltunk, mert végre eljött a vulkánmegmászás napja. Gyorsan összekaptuk magunkat a hostelben, majd elsétáltunk a buszpályaudvarra, ahol már várt ránk a turistákkal tömött busz.

Kétórás út vezetett a Cerro Verde Nemzeti Parkba, ami 2030 méteren fekszik – nem is olyan messze a közel 2400 méteres csúcstól. Az út természetesen tele volt hajtűkanyarokkal és hatalmas emelkedőkkel, hiszen Santa Ana városa csupán 665 méteren helyezkedik el, de a buszból ezt az extrém szintemelkedést nem igazán érzékeltük – inkább csak gyönyörködtünk a gyönyörű erdei, hegyvidéki tájban.

Amint megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, egy csapat túravezető fogadott minket, és az ott várakozó 30-40 turistát 10 fős csoportokra osztották. Elmagyarázták, hogy a csúcsig tartó út 7 kilométer, ami alatt át kell sétálnunk egy privát földterületen is, ahol pár dollár átkelési díjat kell fizetni. Jó tempóval 3 óra alatt el lehet érni a csúcsot – ez volt a terv.

A túra első fele még egészen könnyed volt: árnyékos erdei ösvényen vezetett enyhe emelkedővel, szinte pihenés volt a későbbi részekhez képest. Aztán egyre kopárabb, kövesebb és meredekebb lett a táj.

Nem vagyok egy tapasztalt túrázó, de szerencsére sokat futok szabadidőmben, így az emelkedőt jól bírtam. A túra utolsó félórájában már néhol másznunk is kellett, és voltak előttünk jó páran, akik kénytelenek voltak megállni pihenni, mert egyszerűen nem bírták tovább.

A vulkán csúcsára érve elég hűvös lett az idő, és kicsit fújt is a szél – erre őszintén szólva nem számítottunk. De a sok fáradozás gyorsan meghozta gyümölcsét, mert a vulkán kráterének látványa egyszerűen lenyűgöző volt.

A kráter, ahol mi turisták sorakoztunk, 1,5 kilométer átmérőjű és 300 méter mély, a mélyben pedig egy élénk színű krátertó csillogott. A színe a fényviszonyoktól és az ásványi összetételtől függően a türkizkék és a smaragdzöld között változik, ami a magas kén- és ásványianyag-tartalomnak köszönhető.

A tó vize meglepően meleg, körülbelül 57 fokos, és a környező sziklákból gőzölgő fumarolák törnek fel, miközben a sziklákat sárga kénlerakódások színezik. Az erős kémiai anyagok belégzése mérgező, ezért a kráterbe való leereszkedés szigorúan tilos – nem is kísérleteztünk vele.

Sajnos az idő elég borús és felhős volt, így a háttérben lévő tájat – a Coatepeque-tavat és az Izalco-vulkánt – nem lehetett látni, ami egy kicsit csalódás volt. De maga a kráter bőven kárpótolt minket.

A tetején fotózkodtunk, megpihentünk, előkaptuk a kajánkat, majd lassan elindultunk lefelé – kezdtünk ugyanis fázni, mert senki nem szólt előre, hogy ilyen hideg és szeles lesz odafent. Legközelebb felkészültebben jövünk.

Lefelé meg sem álltunk, és kevesebb mint 3 óra alatt már a nemzeti park bejáratához értünk. Vettem egy szuvenírt, hogy erre a különleges napra a későbbiekben is emlékezzek, majd buszra szálltunk és visszabuszoztunk Santa Ana városába.

Az volt a terv, hogy még aznap visszajutunk Bambúba, de ez korántsem volt egyszerű feladat. Santa Anából először elbuszoztunk a fővárosba, San Salvadorba, ahonnan tovább kellett volna mennünk északra, Chalatenangóba – ráadásul még utána két átszállás is várt ránk.
Ez elég rizikósnak tűnt, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk egy Ubert vagy valami hasonlót. Végül InDrive-ot találtunk, és mivel négyen voltunk, a költségek
szépen eloszlottak közöttünk. Mindössze két óra alatt már Bambúban is voltunk.