A mai világban talán már hétköznapinak tűnhet, ha valaki arról álmodik, hogy beutazza a világot. De amikor 1994-ben megszülettem egy tíz gyermekes magyar családba, ez még egyáltalán nem volt magától értetődő!
Édesanyám álma valóra vált – mindig is nagy családra vágyott. Bár nem voltunk gazdagok, gyerekként sosem tapasztaltam meg a nélkülözést. Lehettem vagy tízéves, amikor karácsonyra kaptam a szüleimtől egy világatlaszt. Akkoriban még nem voltak okostelefonok – a könyvek jelentették az egyetlen kaput a nagyvilágra. Ahogy a kezembe vettem az atlaszt, a világ szó szerint kitárult előttem – ha csak a képzeletemben is. Órákig bámultam a térképeket, memorizáltam a fővárosokat, országokat. Teljesen magával ragadott ez a képzeletbeli utazás, és minél többet lapozgattam, annál erősebbé vált bennem az álom: ha egyszer felnövök, mindent megteszek azért, hogy valóban bejárhassam a világot.
Sokakban megfogalmazódik hasonló vágy, de a legtöbbjük sosem váltja valóra. A felnőttkor leláncol: karrier, család, barátok, komfortzóna, megszokások – mind egy helyhez kötnek. De nálam ez az elhatározás kőkemény, megkérdőjelezhetetlen prioritássá vált.
Középiskolás koromban – nem meglepő módon – a földrajz lett a kedvenc tantárgyam. Már akkor azon járt az agyam, milyen karriert válasszak, ami sokat utazással jár, ami lehetővé teszi, hogy szabadon fedezzem fel a világot. Földrajzhoz kapcsolódó szakmákat néztem: földrajztanár, geológus, térképész, geográfus – de hamar rájöttem, hogy egyikkel sem járnám be a világot. Az idegenvezetés is felmerült, de az alulfizetett melónak tűnt.
Végül eldöntöttem: mindenképp külföldön fogok továbbtanulni, szerzek egy diplomát, és egy jól fizető állással finanszírozom majd az utazásaimat. Ausztria és Dánia között vacilláltam – mindkét országban ingyenes volt a felsőoktatás. Végül Dánia mellett döntöttem. Kalandos országnak tűnt, ahol angol nyelven kezdtem turizmust tanulni.
Nagy elvárásaim voltak: elvégzem az egyetemet, elhelyezkedem, letelepszem, és a szabadidőmben bejárom a világot. A tandíj ugyan ingyenes volt, de a kiköltözés és az ottani élet költségei már nem. Mivel nem egy módos családból jöttem, anyagi támogatásra nem számíthattam a szüleimtől. De eltökélt voltam: érettségi után két évig dolgozom, és gyűjtök az egyetemre.
Már a középiskola vége felé sikerült egy kis pénzt összespórolnom diákmunkából, és a legidősebb nővéremet is rábeszéltem, hogy közösen fizessünk be egy szervezett utazásra. Gyerekkoromban a szüleimmel csak Ausztriába és Németországba jutottam el, de így sikerült felfedeznünk Szlovéniát és Olaszországot is.
Az ausztriai szezonális munka újabb ajtókat nyitott ki: a szezonok után egyre több szervezett úton vettem részt a tesóimmal és a barátaimmal. 2016-ban, az első és második szezonom után beindultak az utazások: újabb olasz városok, majd Isztambul és Prága a legjobb barátommal. Élveztem a kiváltságot, hogy a saját akaratomból utazhatok, és lassan kezdett kitárulkozni előttem Európa.
Két ausztriai szezon után, egy évvel a dániai élet megkezdése előtt úgy döntöttem, itt az idő rendesen rágyúrni az angolomra. Azt terveztem, hogy az ausztriai szezonokhoz hasonlóan kimegyek Angliába dolgozni – így nemcsak gyűjthetek az egyetemre, de a nyelvet is fejleszthetem. De mielőtt kimentem volna, úgy döntöttem, előtte pár hétre elmegyek önkénteskedni egy angol nyelvterületre. Akkor még fogalmam sem volt, hogyan működik ez, de hallottam másoktól, hogy így is lehet utazni és nyelvet tanulni.
Elkezdtem keresgélni az interneten, és rábukkantam a Workaway oldalára. Ami ezután következett, az már történelem.
Tíz évvel később, 2026-ban már több mint tizenöt önkénteshely van a hátam mögött, tíz országból, megannyi életreszóló élménnyel, új barátságokkal és felbecsülhetetlen élettapasztalattal. Ez az egy évtized alatt az életem meghatározó részévé vált az önkénteskedés és úgy érzem, ez a jövőben csak erősödni fog.
Ez az utazási blog azért jött létre, hogy megoszthassam veletek ezeket a nem mindennapi kalandjaimat. Ha készen álltok a történetekre, tartsatok velem – mert a világ tényleg ránk vár.
