Az első önkéntes utam, ami megváltoztatott mindent – Workaway Skóciában
2016.November
Már jó pár éve belevágtam a turistás utazgatásokba, városlátogatásokba a tesóimmal vagy a barátaimmal. Párizs, Isztambul, Prága, olasz városok – mind szuper élmények voltak, de valami mindig hiányzott. Amire igazán vágytam, az nem egy pár napos városlátogatás volt, hanem hogy huzamosabb időt tölthessek el egy idegen országban. Gyerekkoromban, amikor órákig bújtam az atlaszt, nem Párizs vagy London pár napos meglátogatásáról álmodoztam, hanem arról, hogy hónapokat tölthessek el egy helyben utazóként. Megismerni a kultúrát, az embereket, és a turistástátuszból átlépve beleolvadni a helyiek mindennapjaiba.
A legtöbb utazó, akiről hallottam, csak pár hétre tudott elszakadni a munkahelyétől – annyi szabadsága volt. Ilyen rövid idő alatt viszont lehetetlen volt megvalósítani azt a fajta utazást, amire én vágytam.
Aztán valahogy rátaláltam a Workawayre. Már nem emlékszem pontosan, hogyan, de ahogy regisztráltam és befizettem a tagsági díjat, lenyűgözött, mekkora ez a hálózat. Gyakorlatilag a világ összes országát be lehet járni önkénteskedéssel. Egymás után kattintgattam a lehetőségekre: „Önkénteskedés egy cirkuszi közösségnél Kolumbiában”, „Buddhista kolostor Nepálban”, „Tengeri kajaktúrák segítése Norvégia fjordjainál”. Annyi érdekes lehetőség volt, hogy rögtön beleszerettem a platformba, és tudat alatt eldöntöttem: ez lesz az én utam. Így fogom felfedezni a világot.
A célom az angol nyelv fejlesztése volt, így az Egyesült Királyságra esett a választás – Írországban a helyi akcentus nem vonzott annyira. Megírtam egy sablonüzenetet, és elküldtem vagy 10-15 helyre. Alig kaptam választ, de egy konkrét ajánlatot igen: egy idősebb skót férfi a Külső-Hebridákon keresett önkéntest felújítási munkákra, napi maximum 5 órában, szállásért és ellátásért cserébe. Nem hezitáltam sokáig – a környezet titokzatossága megfogott, és megvettem a repjegyet Glasgow-ba.
De ez csak az út első fejezete volt. Onnan még nyolcórás buszút várt rám a Skye szigetén lévő Uig nevű kis kikötővárosba, ahonnan komppal mentem tovább Lewis and Harris szigetére, Tarbertbe, ahol John, a leendő hostom lakott. Nem a legszerencsésebb időpont volt novemberben Észak-Skóciába utazni, de nem várhattam tavaszig – jövő januárban már Angliában akartam dolgozni.
John előre szólt, hogy egy német srác, Max is önkénteskedik nála, így nem leszek egyedül. Ez megnyugtatott, mert az angolom – főleg a beszédkészségem – elég kezdetleges volt, és szó szerint mélyvízbe dobtam magam egy idős skót férfi társaságában.
Úton észak felé
Budapestről Wizz Airrel repültem Glasgow-ba, alig több mint 3 óra alatt. A reptérről egyenesen busszal mentem tovább Észak-Skóciába, a whiskyjéről híres Skye-szigetre. A nyolcórás út gyönyörű tájakon vitt keresztül. Őszintén szólva sosem tartottam Skóciát vonzó úticélnak, főleg nem ebben az évszakban, de ha már belevágtam, kiélveztem minden pillanatot a busz ablakából.
Egész úton stresszeltem az izgatottságtól. Mi vár rám a világ végén? Ez volt az első egyéni utam, ahova teljesen egyedül indultam. De pont ezt akartam – ez volt a következő lépcsőfok az utazási irodás utak és a saját szervezésű városlátogatások után. Itt éreztem először, hogy turistából utazóvá válok. Aki nem látványosságokat keres, hanem élményeket, tapasztalatokat – amit egy többhetes önkéntesmunka kínálni tud.
A nyolcórás buszút után fáradtan szálltam át a kompra. Már ekkor érezhető volt, mennyire északon járok: egyre kevesebb fát láttam, sivárabb lett a táj. Este hat volt, és teljesen besötétedett, mire a komp elindult. A több mint kétórás átkelés alatt először ültem kompon – lenyűgözött a mérete és kényelme, olyan volt, mint egy kisebb óceánjáró. Étterem, kávézó, játszósarok – simán el lehetett volna tévedni.
Üzentem Johnnak, hogy hamarosan odaérek, ő pedig elindult a kikötőbe. Ahogy leszálltam, egy kopaszodó, nyugdíjas korú férfi integetett – tudtam, hogy ő John. Kezet ráztunk, bemutatkoztunk, és bepattantunk a kocsiba. Rögtön kérdezgetni kezdett az utamról, én pedig próbáltam válaszolni, de már ekkor éreztem, nem lesz könnyű dolgom a kommunikációval. Hiába volt meg a középfokú nyelvvizsgám és 12 év nyelvtanulás a hátam mögött – alig tudtam megszólalni.
Megérkezés a világ végére
Útközben John mesélt a szigetről és Tarbertről. Alig 500 lakosú település, olyan sivár, hogy egyetlen fát sem láttam sehol. John megerősítette: a Hebridák annyira északon vannak, hogy semmiféle növénytermesztés nem lehetséges, teljesen importra szorulnak. Az itt élők halászatból, állattartásból (szarvasmarha, juh) és whisky-, ginkészítésből élnek. A szomszédja is egy kilométerre lakott tőle.
Amikor megérkeztünk, elképesztő látvány fogadott. John háza egy tengeröböl partján állt, tőle száz méterre egy kis sziget emelkedett ki a vízből, a másik irányból két sziklás domb vette körül. A bejáratnál Max, a 18 éves német srác várt, aki pár héttel előttem érkezett, és az érettségi utáni gap year-jét töltötte itt.
John megmutatta a szobám – egy különálló házban kaptam helyet Maxszal, külön szobákkal és fürdővel. Este összeültünk vacsorázni, és ekkor jött az első igazi nyelvi megmérettetés. Korábban sosem kényszerültem huzamosabb ideig angolul kommunikálni. Ez a tapasztalatlanság hamar megmutatkozott: pár egyszerű mondat után leblokkoltam, és csak passzív részesévé váltam a beszélgetésnek. Még az is nehézséget okozott, hogy megértsem, miről beszélnek, nemhogy reagáljak. Nagyon kényelmetlen volt.
Mindennapok a szigeten
Másnap reggel megbeszéltük a projektet: falfestés. Édesapám révén volt már tapasztalatom házfelújításban, falat is festettem többször, így ez nem volt új. John nappaliját és konyháját kellett lemázolnunk – letakarás, ragasztás, majd festés. Egyszerű munka volt, közben volt időm Maxszal beszélgetni (vagy próbálkozni). John kiadta a feladatokat, főzött ránk, bevásárolt. Étkezéseknél mindig összeültünk – ők ketten beszélgettek, én próbáltam érteni és néha beleszólni. Folyamatosan gyötört a megfelelési kényszer, de rá kellett jönnöm: a „majd ráragad a nyelv” mondás nem igaz. A nyelvtanulás tudatos munka, nem automatikus folyamat.
A két hét alatt rengeteg felejthetetlen élményben volt részem. Az időjárás zord és kiszámíthatatlan volt – főleg novemberben a Külső-Hebridákon. Az eső itt legtöbbször csak szitált, amit még sosem tapasztaltam, olyan volt, mintha permeteztek volna. De tíz perc múlva már zuhogott, majd egy óra múlva sütött a nap. Nem volt olyan nap, amikor ne esett volna valamennyit. Amikor viszont kisütött, azt égi áldásként éltük meg – mi is, és a környezet is.
Ilyenkor felfedeztük a fókákat a száz méterre lévő szigeten. John elmagyarázta, hogy szürke fókák, amelyek őshonosak itt. Később utánanéztem: a világ szürkefóka-populációjának közel 40%-a az Egyesült Királyság partjainál él.
Az egyik legemlékezetesebb élmény a kagylószedés volt. John javasolta egyik délután, hogy menjünk ki, mert most van a szezonja. Sosem kóstoltam még kagylót, de izgatottan húztam fel a gumicsizmát. Maxszal kimentünk a tengerpartra, és kevesebb mint egy óra alatt megtöltöttünk két vödröt. Visszatérve John átnézte, mi alaposan megtisztítottuk, majd kifőztük őket. Kirakott egy nagy tálat az asztal közepére, mi pedig körbeültük és ettük. Finom volt, bár a kagylóhús annyira apró, hogy 30-40 darab után is csak előételnek éreztem. De maga az élmény – szedni, elkészíteni, elfogyasztani – felejthetetlen.
A skót tehenek és a sikertelen oltás
A másik nagy kaland John teheneivel kapcsolatos. A ház melletti kopár, sziklás domb az övé volt, ahol hosszú szőrű skót teheneket (Highland cattle) tartott. Öt tehén és egy kisborjú. Egyik nap John azzal állt elő, hogy be kell oltani a borjút – csapatmunka. Az egyikőnk elcsalja a teheneket takarmánnyal, hogy könnyebb legyen bekeríteni őket. Elméletben egyszerű, gyakorlatban annál nehezebb.
Felmentünk a dombra, Johnnál az oltás, Max és én próbáltuk befogni a borjút. Futkároztunk fel-alá, próbáltuk egy irányba terelni őket. Egyszer Max felém terelte, közeledett a borjú, próbáltam elkapni, de a térdig érő gumicsizmában nem tudtam normálisan mozogni, és nem voltam elég agresszív – a borjú kicsúszott a kezeim közül. John és Max kiabáltak hátulról, de már késő volt. A borjú elszaladt, én feladtam, és mindannyian kimerülten vonultunk vissza. Aznapra lekerült a napirendről az oltás.
A sziget felfedezése
A két hétvége szabad volt, amit kihasználtunk a sziget felfedezésére. John szívesen körbevitt minket a kocsijával. A sziget kb. 2000 km², 100 km hosszú, az utak kanyargósak, és nagyrészt egysávosak – 200 méterenként egy kiszélesedés, ahol el lehet kerülni a szembejövőt. Egyszer szembejött egy több százas juhnyáj – skót „dugó”. Tíz percbe telt, mire fegyelmezetten elhaladtak mellettünk.
Elkocsikáztunk Stornowaybe, a sziget fővárosába, egy 5-6000 lakosú kikötővárosba. John elvitt a homokos tengerparthoz is, ami simán letagadhatta volna, hogy a Külső-Hebridákon vagyunk. De a legemlékezetesebb a Callanish-i állókövek voltak – a skót „Stonehenge”. A Lewis-sziget nyugati részén található ősi kőkör több mint 5000 éves, így idősebb, mint Stonehenge. Valószínűleg vallási és csillagászati célokat szolgált. Bár mérete kisebb (maximum 2,5 méter), lenyűgöző látvány, főleg ha az ember tiszta naplementében látja.
Visszatekintés 11 év távlatából
11 évvel később visszaidézni az első két hetes önkénteskedésemet nem könnyű. De ez volt az első abból a tevékenységből, amit azóta is űzök, szeretek, és ami még mindig utazásaim legfontosabb része. Azóta több mint tíz önkénteshelyre jutottam el nyolc országban, és nincs tervben, hogy leálljak. Épp ellenkezőleg: szeretnék még többet önkénteskedni, még több helyre eljutni, még több embert és kultúrát megismerni, és majd egyszer saját önkénteshelyet létrehozni, ahol én fogadhatok önkénteseket.
A városlátogatásokat, látványosságok felkeresését egy idő után meguntam, továbbléptem. De az önkénteskedést még tíz év után sem tudom megunni. Annyira változatos tud lenni: a környezet, a munka, az emberek, a kultúra. A legjobb pedig az, hogy az ember egy rövid időre aktív részese lehet egy ország, egy kultúra mindennapjainak, megtapasztalhatja a helyiek szokásait, amiből csak tanulhat és inspirálódhat. Úgy érzem, ennyi idő távlatában ez a tevékenység miatt érdemes élni – az önkénteskedés az identitásom részévé vált.
Összegzés: a nyelvi kihívás és a tanulság
Bár Észak-Skócia ősszel nem a legjobb időzítés utazásra és önkénteskedésre, küldetésként, kihívásként tekintettem rá, és sikeresen teljesítettem. Eljutottam az Isten háta mögé egyedül, és kipróbáltam a Workawayt. Bár megszenvedtem az angol nyelvvel, mindenképpen szereztem egy kis külföldi nyelvi tapasztalatot.
A nyelvi akadályok rányomták a bélyegüket az ottlétemre: feszült, visszahúzódó voltam, éreztem, hogy korlátozva vagyok a kommunikációban. Mintha nem lehettem volna önmagam a nyelvtudás hiánya miatt. Kicsit csalódott is voltam, mert az iskolai nyelvoktatás hamis képet adott a valós tudásomról. A nyelvvizsgák még súlyosbították ezt: elhitették velem, hogy B2-es szinten kommunikálok, miközben a valós szintem az A2-t sem érte el.
Összegezve: ezzel az utazással bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok elérni, amit kitűztem. Bár másképp képzeltem ezt a két hetet, a valóság megismerése sokkal tanulságosabb volt. Ez az utazás reális képet adott az angol nyelvi beszédkészségemről, és mivel ez az utazás egyik legfontosabb eleme, még motiváltabbá tett. Tudtam, hol tartok, és előre vizionáltam, hova szeretnék eljutni.
